A régmúlt homályába vésző titokzatos és meseszép történet az, ahogyan a hastánc odáig jutott, ahol most van. Az Egyiptomi kultúránál régebbre egyébként sem tudunk nyúlni a történelemben, így a hastánc történetében sem. Bár nincsen konkrét bizonyíték arra, hogy a hastánc gyökerei az ókori Egyiptomba visszanyúlnának, a hastánc történetével foglalkozók mégis hisznek ebben. Jómagam is hajlok arra a feltevésre, hogy a hastáncnak semmi köze az arabokhoz. Vannak tipikus arab népi lépések és tipikus arab zene, de ezen kívül nem hiszem, hogy az arabok kisajátíthatnák maguknak ezt az ősi mozdulatokkal teli táncot. (Már csak azért sem, mert az iszlám világ egy időben Spanyolországot, fél Afrikát, és Ázsia jó részét, többek közt Indiát és Indonéziát is magába foglalta, ennek következtében pedig a különböző kultúrák keveredése a hastáncon is erőteljesen megmutatkozik!) Véleményemet megerősíteném azzal is, hogy a tánc pár ezer évvel ezelőtt még a vallás szerves része volt és főképp a transzbaesést segítette elő, mint ahogyan a zene is. A tudatállapotváltozást mind hanggal, mind mozgással könnyebb elérni. A tánc szakrális jellege pedig egyértelműen bizonyítja ősi mivoltát. A tánc a vallási szertartás szerves része volt. Ma már ez sajnos nincs így (de például a ma is létező afrikai törzseknél még megfigyelhető). Bár az Egyiptomi kultúrában voltak szórakoztató táncosok is, a vallás mindenek felett állt. Akkor még nemcsak papok léteztek, hanem papnők is, ezt se feledjük. Egyesek szerint az ókori egyiptomi táncban igenis volt logika, térformák, balettszerű mozdulatok. Kellett hogy legyen az ókori Egyiptom táncában is valami hastáncgyökér, mert nem terjeszthették el kizárólag a cigány törzsek.
Egyiptomot először a perzsák rohanták le, majd Nagy Sándor foglalta el, végül a Római Birodalom uralkodója tette rá a „kezét”. A Kr. utáni harmadik században éppen itt kezdett el rohamosan terjedni a kereszténység, majd alakult ki a kopt egyház. A Mohamed próféta hirdette iszlám által egyesített arabok Amr ibn al-Ász vezetésével a 640-es években hódították meg a tartományt, melynek az újonnan alapított al-Fusztátot (ma Kairó része) tették meg központjául. Az iszlamizáció és arabosodás csak lassan haladt előre, a helyi keresztény kopt lakosság a középkor végéig megőrizte fontosságát az államéletben. Egyiptom az Omajjádok, majd az Abbászidák kalifátusa alatt is megőrizte kitüntetett jelentőségét, mint a központi bevételek jelentős forrása.
Az arabok és a perzsák kovácsoltak hidat nyugat, kelet és a távolkelet között. Az arab hódítás előtt még leginkább a templomokban táncoltak. Az arab kultúra kibontakozása idején „jött ki” a tánc a templomokból és kezdett el erotizálódni. Az Omajjádok idején a palotákban virágzott a kultúra: tánc és zene együtt fejlődött. Természetesen a háremek is az iszlám hódítások alatt nőttek jelentős méretűekké. Az Európából és Ázsiából összerabolt nőkből háremhölgyek lettek, akiknek megadatott az a kiváltság (az arab feleségekkel szemben), hogy tanuljanak, fejlesszék képességeiket a művészetek terén, és ezáltal akár felsőbb körökbe, magasabb státuszba kerüljenek. A táncosnő kitüntetettebb volt, mint a többi háremhölgy, értelemszerűen a műveltsége miatt. Ezeknek a táncosnőknek külön szobájuk volt. Nem volt kötelező felvenniük az iszlám vallást sem. A királyok és más magasrangú emberek tartották őket maguk körül, s egyértelműen többmindent engedtek meg nekik, mint az arab nőknek. Csillogó, ám veszélyes élet volt ez (a háremhölgyeket meg lehetett vásárolni). Egy háremben a rabnő státusz biztosította az egyénnek, hogy előbb-utóbb esetleg magasabb rangúvá válhasson (pl. a következő szultán anyjává). Az arab nőktől a hastánc így alapvetően távolabb állt és áll még ma is az iszlám szigora miatt. Így aztán a hódítások során nemcsak rengeteg különböző etnikumú nő, hanem különböző kultúrák, öltözködési stílusok, táncelemek is egy helyen találkoztak. Érkeztek például hangszerek (hárfák, dobok) Mezopotámiából, átjött a móroktól a nazális éneklési stílus, vagy például az indiai és indonéz táncos elemek, öltözékkiegészítők.
A központi hatalom gyengülését kihasználva a 868-ban kinevezett Ahmad ibn Túlún emír (helytartó) függetlenedett Bagdadtól, és Szíria nagy részét is befolyása alá vonta. A kalifátus ideiglenes megerősödése és a Túlúnidák hatalmának hanyatlása lehetővé tette, hogy 905-ben ismét központi irányítás alá kerüljön Egyiptom, de csak rövid időre. 939-ben az új helytartó, Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd önállósodott, szintén meghódítva Szíriát. Utódainak hatalmát a mai Tunéziából kiinduló Fátimidák döntötték meg, akik 969-ben foglalták el a tartományt, megalapítva az új fővárost, al-Káhirát (Kairó). Az iszmáilita síita Fátimidák kora Egyiptom számára a gazdasági és kulturális virágzás ideje volt, bár a dinasztia hatalma a 11. század közepén meggyengült. A Fátimidák 1171-ig tartó uralmánnak, mely során Egyiptom a keresztes háborúk egyik főszereplőjévé vált, Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vetett véget, megalapítva az Ajjúbida-dinasztiát, amely azonban nem volt hosszúéletű.
A tehetséges mamlúk szultánok a 13. század végére meghódították Szíriát, megállították a mongolok terjeszkedését (Ajn Dzsálút, 1260), és felszámolták a szentföldi keresztes államok írmagját is (Akkon eleste, 1291). A mamlúk időszakban a 14. század első fele, an-Nászir Muhammad uralma jelentette a fénykort: az uralkodó hatalma stabil volt, és az államot komoly külső erők sem fenyegették. A hanyatlás azonban rövidesen megindult az 1347-ben lecsapó, majd rendszeresen visszatérő pestisnek és a mamlúkrendszer belső hibáinak köszönhetően. Az Oszmán Birodalom egy kisebb, anatóliai konfliktust követően 1516-ban tönkreverte a megroggyant Mamlúk Birodalom hadait Szíriában, majd 1517 elején bekebelezte Egyiptomot.
Később megérkeztek az európai hódítók, akik álmélkodva tekintettek a paloták falai közt létrejött mesés kis világra. Orientalista kutatók érkeztek egyre-másra és veselkedtek neki az ismeretgyűjtésnek. Egy nyugati utazót soha nem engedtek be egy igazi hárembe. Csupán elképzelni tudták, hogy az milyen lehet. Így aztán kialakult egy fantáziakép a mesés keletről, ami elterjedt nyugaton. A 19. században a táncosnők már turistalátványossággá váltak. A tánc kikerült a palota falai közül, s ezzel együtt egyfajta hanyatlásnak, züllésnek indult. Egyetlen célja a szórakoztatás és a figyelemfelkeltés lett. Többféle táncosnő létezett azonban még ebben az időben is. Az első típus az awalim volt. Az awalim kifejezetten művelt, énekléshez, zenéléshez és tánchoz egyaránt értő táncosnő volt, aki csak és kizárólag női közönségnek adott elő (mivel ebben az időben már nagyon erőteljes volt az iszlám hatás, s a nők és férfiak teljes mértékben el voltak szeparálva egymástól). A férfiak legfeljebb paravánon keresztül hallhatták őt. Nagyon jól fizetett volt.
A második típus a ghawazi (vagy ghazija) volt, aki prűden, fátyol nélkül járt az utcákon, s házak előtt kérésre is táncolt. Táncára jellemző volt a gyors, vibráló csípőmozgás, ami eleinte visszafogott volt, később azonban teljes extázisban háremtáncolt. Bámulatba ejtő egyensúlyozó mutatványai is voltak. A borravalót közvetlenül kapták ezek a táncosnők, és gyakran volt köztük prostituált.
Volt egy harmadik típus is, amely az előző kettő keveredéséből jött létre.
Idővel az iszlám befolyása akkorává nőtt, hogy a táncok elleni tűntetések következtében a táncot betiltották. Egyedül a paraván mögött táncoló awalimok folytathatták hivatásuk űzését. Ebben az időszakban kerültek elő a khawalok, olyan férfitáncosok, akik nőket imitáltak. (Egyébként az arab férfiak nem hastáncolnak, a hastánc női tánc, a férfiak folklórt táncolnak.) A hastáncot azonban nem lehetett ilyen könnyen elfojtani. Még olyanra is volt példa, hogy a táncosnő teljesen meztelenül táncolt egyes férfiaknak nagyobb összegekért. Ez volt a „méhecske tánc”, amikor a táncosnő eljátszotta, hogy méhecske szállt a ruhájába, s emiatt levetett magáról mindent…
1889-ben megrendezték a Párizsi Világkiállítást, melyen először láthatott az európai közönség hastáncot. Később, 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon már egy teljes Keletet varázsoltak a helyszínre. A bazártól kezdve a keleti ételeken, kelméken és hangszereken át a hastáncosnőig minden volt. Little Egypt, egy szíriai táncosnő volt a legnépszerűbb látványosság az eseményen. A világkiállítások után az út nyitva állt a hastáncosnők előtt Európába és Amerikába.
Kairóban a századfordulón már sorra nyíltak a night klubbok. Egyiptom túristaparadicsommá lett. Kairó kezdte „kis Hollywooddá” kinőni magát Egyiptomban. Az iszlám miatt azonban a táncosnők társadalmi elutasítottsága nem enyhült. Csak esküvőkön, klubbokban, kaszinókban és színházi társulatoknál látták őket szivesen.
A huszadik század első évtizedeiben esett meg, hogy egy Badiaa Masabni nevű szír-libanoni származású hölgy saját kaszinó-színházat alapított Kairóban. Badiaa nemcsak egyiptomi művészeket hívott és támogatott, hanem külföldieket is. Szudáni táncosokat, európai cirkuszművészeket és bűvészeket is felkért. Koreográfusai szintén idegenből jöttek és színpadi műsorai, táncos színháza erős külföldi, különösen nyugati hatás alatt állt. Ez a kulturális olvasztótégely volt az a hely, ahonnan a mai színpadi orientális tánc (más néven raks sharqi) stílusa a fénylő kosztümökkel, színpadi előadásokkal elindult.
Badiaa Masabni a filmvásznon is megjelent A színházak királynője című filmben (1935 Mario Volpi).
Badiaa Masabni a Mohamed Ali utcáról próbálja beszerezni hastáncosait. A Mohamed Ali utcán köztudottan a prostituáltak kínálták magukat. Legtöbbször ők is műveltek valami táncszerű dolgot, hogy felkeltsék az arra járó férfiak figyelmét. Ilyen körülmények közül kerülnek a casinóba balettmesterek kezei alá a jövő hastánc-csillagai: Tahia Karioka, Samia Gamal és Naima Akef.
Amerika leborul a hastáncos szárok lábai előtt, s megkezdődik a filmszereplések, csillogás és gazdagság időszaka. A világháborúk után lecseng a kaszinók korszaka. Sok night klubbot bezárnak. Badiaa Masabni is visszavonul. Ám az arab nacionalizmus korának beköszöntével újabb lehetőség nyílik a hastánc előtt. Elkezdik pártolni a művészeteket! És előbukkannak az újabb táncosok: Nagwa Fouad, Suher Zeki,Mahmud Reda, Aida Nour, Raguia Hassan, Daurat Ibrahim, Fifi Abdu. Felragyog az egyiptomi énekesnő, Am Kal Sum csillaga is. Komplett balett alapú folklórral vegyített színpadi táncot hoznak létre.
Az iszlám és az arab nacionalizmus azonban nem fér meg egymással. Az iszlám szélsőséges fundamentalista irányzatai erősödnek. 1981-ben iszlám fundamentalisták megölik az elnököt. Ezután kivonták a hastáncot a forgalomból, illetve erőteljesen cenzúrázták. Új szerv jött létre, mely felügylete a táncosokat. Ezután már kizárólag akkor nem tartóztatta le a rendőrség éjjel a nőt az utcán prostitúció gyanújával, ha az minősített táncosnő (fannana) volt. A televízióban elutasított vagy ritka lett a hastánc. Egy arab táncosnőnek legalább 5 év néptánc vagy balettvégzettség kellett ahhoz, hogy felléphessen…
Mára természetesen ez a rendszer újra lazult, ám a mai egyiptomi sztártáncosok újra attól tartanak, hogy az iszlám fundamentalizmus megerősödése elnyomja majd országuk kultúráját, s táncuk velük együtt tűnik majd el a süllyesztőben…
Egyiptomot először a perzsák rohanták le, majd Nagy Sándor foglalta el, végül a Római Birodalom uralkodója tette rá a „kezét”. A Kr. utáni harmadik században éppen itt kezdett el rohamosan terjedni a kereszténység, majd alakult ki a kopt egyház. A Mohamed próféta hirdette iszlám által egyesített arabok Amr ibn al-Ász vezetésével a 640-es években hódították meg a tartományt, melynek az újonnan alapított al-Fusztátot (ma Kairó része) tették meg központjául. Az iszlamizáció és arabosodás csak lassan haladt előre, a helyi keresztény kopt lakosság a középkor végéig megőrizte fontosságát az államéletben. Egyiptom az Omajjádok, majd az Abbászidák kalifátusa alatt is megőrizte kitüntetett jelentőségét, mint a központi bevételek jelentős forrása.
Az arabok és a perzsák kovácsoltak hidat nyugat, kelet és a távolkelet között. Az arab hódítás előtt még leginkább a templomokban táncoltak. Az arab kultúra kibontakozása idején „jött ki” a tánc a templomokból és kezdett el erotizálódni. Az Omajjádok idején a palotákban virágzott a kultúra: tánc és zene együtt fejlődött. Természetesen a háremek is az iszlám hódítások alatt nőttek jelentős méretűekké. Az Európából és Ázsiából összerabolt nőkből háremhölgyek lettek, akiknek megadatott az a kiváltság (az arab feleségekkel szemben), hogy tanuljanak, fejlesszék képességeiket a művészetek terén, és ezáltal akár felsőbb körökbe, magasabb státuszba kerüljenek. A táncosnő kitüntetettebb volt, mint a többi háremhölgy, értelemszerűen a műveltsége miatt. Ezeknek a táncosnőknek külön szobájuk volt. Nem volt kötelező felvenniük az iszlám vallást sem. A királyok és más magasrangú emberek tartották őket maguk körül, s egyértelműen többmindent engedtek meg nekik, mint az arab nőknek. Csillogó, ám veszélyes élet volt ez (a háremhölgyeket meg lehetett vásárolni). Egy háremben a rabnő státusz biztosította az egyénnek, hogy előbb-utóbb esetleg magasabb rangúvá válhasson (pl. a következő szultán anyjává). Az arab nőktől a hastánc így alapvetően távolabb állt és áll még ma is az iszlám szigora miatt. Így aztán a hódítások során nemcsak rengeteg különböző etnikumú nő, hanem különböző kultúrák, öltözködési stílusok, táncelemek is egy helyen találkoztak. Érkeztek például hangszerek (hárfák, dobok) Mezopotámiából, átjött a móroktól a nazális éneklési stílus, vagy például az indiai és indonéz táncos elemek, öltözékkiegészítők.
A központi hatalom gyengülését kihasználva a 868-ban kinevezett Ahmad ibn Túlún emír (helytartó) függetlenedett Bagdadtól, és Szíria nagy részét is befolyása alá vonta. A kalifátus ideiglenes megerősödése és a Túlúnidák hatalmának hanyatlása lehetővé tette, hogy 905-ben ismét központi irányítás alá kerüljön Egyiptom, de csak rövid időre. 939-ben az új helytartó, Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd önállósodott, szintén meghódítva Szíriát. Utódainak hatalmát a mai Tunéziából kiinduló Fátimidák döntötték meg, akik 969-ben foglalták el a tartományt, megalapítva az új fővárost, al-Káhirát (Kairó). Az iszmáilita síita Fátimidák kora Egyiptom számára a gazdasági és kulturális virágzás ideje volt, bár a dinasztia hatalma a 11. század közepén meggyengült. A Fátimidák 1171-ig tartó uralmánnak, mely során Egyiptom a keresztes háborúk egyik főszereplőjévé vált, Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vetett véget, megalapítva az Ajjúbida-dinasztiát, amely azonban nem volt hosszúéletű.
A tehetséges mamlúk szultánok a 13. század végére meghódították Szíriát, megállították a mongolok terjeszkedését (Ajn Dzsálút, 1260), és felszámolták a szentföldi keresztes államok írmagját is (Akkon eleste, 1291). A mamlúk időszakban a 14. század első fele, an-Nászir Muhammad uralma jelentette a fénykort: az uralkodó hatalma stabil volt, és az államot komoly külső erők sem fenyegették. A hanyatlás azonban rövidesen megindult az 1347-ben lecsapó, majd rendszeresen visszatérő pestisnek és a mamlúkrendszer belső hibáinak köszönhetően. Az Oszmán Birodalom egy kisebb, anatóliai konfliktust követően 1516-ban tönkreverte a megroggyant Mamlúk Birodalom hadait Szíriában, majd 1517 elején bekebelezte Egyiptomot.
Később megérkeztek az európai hódítók, akik álmélkodva tekintettek a paloták falai közt létrejött mesés kis világra. Orientalista kutatók érkeztek egyre-másra és veselkedtek neki az ismeretgyűjtésnek. Egy nyugati utazót soha nem engedtek be egy igazi hárembe. Csupán elképzelni tudták, hogy az milyen lehet. Így aztán kialakult egy fantáziakép a mesés keletről, ami elterjedt nyugaton. A 19. században a táncosnők már turistalátványossággá váltak. A tánc kikerült a palota falai közül, s ezzel együtt egyfajta hanyatlásnak, züllésnek indult. Egyetlen célja a szórakoztatás és a figyelemfelkeltés lett. Többféle táncosnő létezett azonban még ebben az időben is. Az első típus az awalim volt. Az awalim kifejezetten művelt, énekléshez, zenéléshez és tánchoz egyaránt értő táncosnő volt, aki csak és kizárólag női közönségnek adott elő (mivel ebben az időben már nagyon erőteljes volt az iszlám hatás, s a nők és férfiak teljes mértékben el voltak szeparálva egymástól). A férfiak legfeljebb paravánon keresztül hallhatták őt. Nagyon jól fizetett volt.
A második típus a ghawazi (vagy ghazija) volt, aki prűden, fátyol nélkül járt az utcákon, s házak előtt kérésre is táncolt. Táncára jellemző volt a gyors, vibráló csípőmozgás, ami eleinte visszafogott volt, később azonban teljes extázisban háremtáncolt. Bámulatba ejtő egyensúlyozó mutatványai is voltak. A borravalót közvetlenül kapták ezek a táncosnők, és gyakran volt köztük prostituált.
Volt egy harmadik típus is, amely az előző kettő keveredéséből jött létre.
Idővel az iszlám befolyása akkorává nőtt, hogy a táncok elleni tűntetések következtében a táncot betiltották. Egyedül a paraván mögött táncoló awalimok folytathatták hivatásuk űzését. Ebben az időszakban kerültek elő a khawalok, olyan férfitáncosok, akik nőket imitáltak. (Egyébként az arab férfiak nem hastáncolnak, a hastánc női tánc, a férfiak folklórt táncolnak.) A hastáncot azonban nem lehetett ilyen könnyen elfojtani. Még olyanra is volt példa, hogy a táncosnő teljesen meztelenül táncolt egyes férfiaknak nagyobb összegekért. Ez volt a „méhecske tánc”, amikor a táncosnő eljátszotta, hogy méhecske szállt a ruhájába, s emiatt levetett magáról mindent…
1889-ben megrendezték a Párizsi Világkiállítást, melyen először láthatott az európai közönség hastáncot. Később, 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon már egy teljes Keletet varázsoltak a helyszínre. A bazártól kezdve a keleti ételeken, kelméken és hangszereken át a hastáncosnőig minden volt. Little Egypt, egy szíriai táncosnő volt a legnépszerűbb látványosság az eseményen. A világkiállítások után az út nyitva állt a hastáncosnők előtt Európába és Amerikába.
Kairóban a századfordulón már sorra nyíltak a night klubbok. Egyiptom túristaparadicsommá lett. Kairó kezdte „kis Hollywooddá” kinőni magát Egyiptomban. Az iszlám miatt azonban a táncosnők társadalmi elutasítottsága nem enyhült. Csak esküvőkön, klubbokban, kaszinókban és színházi társulatoknál látták őket szivesen.
A huszadik század első évtizedeiben esett meg, hogy egy Badiaa Masabni nevű szír-libanoni származású hölgy saját kaszinó-színházat alapított Kairóban. Badiaa nemcsak egyiptomi művészeket hívott és támogatott, hanem külföldieket is. Szudáni táncosokat, európai cirkuszművészeket és bűvészeket is felkért. Koreográfusai szintén idegenből jöttek és színpadi műsorai, táncos színháza erős külföldi, különösen nyugati hatás alatt állt. Ez a kulturális olvasztótégely volt az a hely, ahonnan a mai színpadi orientális tánc (más néven raks sharqi) stílusa a fénylő kosztümökkel, színpadi előadásokkal elindult.
Badiaa Masabni a filmvásznon is megjelent A színházak királynője című filmben (1935 Mario Volpi).
Badiaa Masabni a Mohamed Ali utcáról próbálja beszerezni hastáncosait. A Mohamed Ali utcán köztudottan a prostituáltak kínálták magukat. Legtöbbször ők is műveltek valami táncszerű dolgot, hogy felkeltsék az arra járó férfiak figyelmét. Ilyen körülmények közül kerülnek a casinóba balettmesterek kezei alá a jövő hastánc-csillagai: Tahia Karioka, Samia Gamal és Naima Akef.
Amerika leborul a hastáncos szárok lábai előtt, s megkezdődik a filmszereplések, csillogás és gazdagság időszaka. A világháborúk után lecseng a kaszinók korszaka. Sok night klubbot bezárnak. Badiaa Masabni is visszavonul. Ám az arab nacionalizmus korának beköszöntével újabb lehetőség nyílik a hastánc előtt. Elkezdik pártolni a művészeteket! És előbukkannak az újabb táncosok: Nagwa Fouad, Suher Zeki,Mahmud Reda, Aida Nour, Raguia Hassan, Daurat Ibrahim, Fifi Abdu. Felragyog az egyiptomi énekesnő, Am Kal Sum csillaga is. Komplett balett alapú folklórral vegyített színpadi táncot hoznak létre.
Az iszlám és az arab nacionalizmus azonban nem fér meg egymással. Az iszlám szélsőséges fundamentalista irányzatai erősödnek. 1981-ben iszlám fundamentalisták megölik az elnököt. Ezután kivonták a hastáncot a forgalomból, illetve erőteljesen cenzúrázták. Új szerv jött létre, mely felügylete a táncosokat. Ezután már kizárólag akkor nem tartóztatta le a rendőrség éjjel a nőt az utcán prostitúció gyanújával, ha az minősített táncosnő (fannana) volt. A televízióban elutasított vagy ritka lett a hastánc. Egy arab táncosnőnek legalább 5 év néptánc vagy balettvégzettség kellett ahhoz, hogy felléphessen…
Mára természetesen ez a rendszer újra lazult, ám a mai egyiptomi sztártáncosok újra attól tartanak, hogy az iszlám fundamentalizmus megerősödése elnyomja majd országuk kultúráját, s táncuk velük együtt tűnik majd el a süllyesztőben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése